A hunokat többek között elõször a kínai krónikák említik, amikor is a kínai évkönyvek szerint a hun (hjung-nu) hódítók ellen felépítették a két és fél ezer km hosszú, a kínai fõvárost körülölelõ "Kínai Nagy Falat". 300 évig tartott a hun kalandozás Kína felé. Ezután kezd eltûnni a kínai feljegyzésekben a hjung-nu név, ugyanakkor megjelenik a hunni (hun) név a görög-római történetíróknál, pl. az örmény király a hunnikkal pusztítatja Perzsia széleit. Úgy 350 táján a hunok Kínánál maradt törzsei egyesültek a Perzsia szélén tanyázó hun törzsekkel, és megindították a hun hódító sereget. Átkeltek a Volgán, leverték a szarmata alánokat, s a germán keleti gótok. Néhány év múlva a hunok egy része betört Pannóniába (377), és itt maradtak, mint a császártól fizetett zsoldos nép. A hunok fõ erõi ekkor azonban még a Fekete- és a Kaszpi-tenger között tanyáztak. Évekkel késõbb egyes részei feltûntek az Al-Dunánál, míg más részük Dél-Lengyelország felõl behatolt Sziléziába. A hunok megjelenésérõl a kortársak ezt írják: "a hun gyõzelmek egyik titka kiváló íjászaikban rejlik. Meghajlított íjjal, nyilakkal vannak felfegyverezve, kezük félelmetes pontossággal célba talál, lövéseikkel biztos halált küldenek, gonosz harci dühükben sohasem hibázzák el a célt. Lovas és ló ilyen páratlan harmóniájával még sohasem találkozott az antik világ." Fegyvereik közül a rómaiak mindenkor az íjukat és nyilukat említik elsõ helyen. Kétségtelen, hogy a vezérektõl az egyszerû lovasokig mesterien kezelték az íjat. Nem véletlen, hogy az íj volt mind maguk, mind az ellenség szemében hatalmuk szimbóluma, sõt arannyal bevonva jelvénye is. A hunok megjelenésekor az itt található népelemek harapófogóba kerültek, Nyugat felé vándoroltak, s ezzel megkezdõdött a nagy népvándorlás, a Nyugat-Római birodalom fellazulása. A felbolygatott népek mozgalma néhány évtized alatt jelentõsen átalakította Európa térképét. Ebben az idõben Ruga volt a hunok nagyfejedelme. Halála után testvérének, Mundzuknak fiai, Bleda és Attila lettek a hunok fejedelmei. Elõször az idõsebb fiú, Bleda lett a nagykirály, majd halála után Attila lett a hunok legnagyobb királya, kit már életében legendák öveztek. "Férfiú, aki a népek megrendítésére, az egész világ rémületére született a világra, akitõl mindenki rettegett a róla terjengõ rémítõ hírek miatt. Dölyfösen járt, szemeit ide-oda villogtatta. Gõgös hatalmát testmozgásával is éreztette. Bár a harcot felettébb kedvelte, mégis megfontoltan cselekedett, legtöbbet eszével érte el. Az esdeklõkkel könyörületes volt, és kegyes mindazokkal, akik meghódoltak neki. Okos és ravasz volt, más irányba fenyegetett, mint amerre támadott. Egy csodálatos faragott fapalotában lakott. Pompa és gazdagság vette körül, de õ maga szerénynek mutatta magát a külsõségekben. Makulátlan tiszta ruházata és csizmája dísztelen volt, övén egyszerû kardot hordott, fatrónuson ült, fatányérból evett, fapohárból ivott. Ugyanakkor megkövetelte, hogy hívei és kiválasztottai csizmáik orráig aranyban és drágakövekben pompázzanak, lovaik sallangja aranytól csillogjon, ragyogó díszfegyvereket viseljenek. Vendégeinek is ezüst étkészlettel tálaltatott, a bort ezüst kelyhekbe töltette. Mégsem követelte meg azonban a hajlongást, a hajbókolást. Imponáló volt ez a nemes egyszerûség és közvetlenség a nála járt követek szemében. Személyisége azonban nyomasztó is volt, fiai éppúgy nem mertek a szemébe nézni, mint hívei. Nem véletlen tehát, hogy egyéniségével, már akkor, egyedülálló helyet vívott ki magának a világtörténelemben. Attila uralmát isteni eredetûnek tulajdonította, ennek bizonyságára, már egyeduralma elején legendák keletkeztek, pl. Mars kardjának, hadisten kardjának csodálatos felbukkanásáról, amit itt talált meg Magyarország területén. Attila 453-ban meghalt. A hunok ekkor felhasogatták arcukat, nagy tort ültek, a testét arany, ezüst és vaskoporsóban éjjel temették el, s a sírásó szolgákat lenyilazták. Halálával a hun birodalom összeomlott. Világtörténelmi fõ hatása Attilának és a hun népnek az volt, hogy a határerõdök lerombolásával megnyitották a barbároknak a birodalom belsejét, s ezzel elõkészítették a Nyugat-Római birodalom bukását.