Dudás Rudolf (Vancouver) őstörténet kutató Szumer–szkíta örökségünk c. tanulmányában felhívja a figyelmet arra a három nagyjelentőségű tudományos fejleményre, ami döntően befolyásolta a magyarság történelmi szerepének újraértékelését. Az első a mezopotámiai ékírásos agyagtáblákról megfejtett szumér nyelv felfedezése, a második a dél–oroszországi szkíta kurgánok feltárása és a bennük talált régészeti leletek átértékelése orosz régészek által, a harmadik Sir John Bowring angol nyelvész megállapítása az európai nyelvek összehasonlítása révén, miszerint Európa legrégibb nyelve a magyar, amely tézist már Berzsenyi Dániel is vallotta. A szumér névre keresztelt nyelvet, illetve népet aztán besorolták a szkíták hatalmas népcsaládjába. Hogy az ő népük is szkíta, az Árpád–házi fejedelmek és kitályok jól tudták a gesztákból és a hagyományokból. Maga a görög szkíta név szumérul SAG–U4–E–TU6–A = „a varázsos Napisten szolgája”, vagyis a Napisten igazságában hívő számos nép gyűjtőneve volt, s a magyar ősnyelv esetleg a liturgia nyelve is volt. A kb. 2000 szóelem egyeztetéséből megállapítható szumér—magyar nyelvrokonság ténye egyáltalán nem jelenti azt, hogy mi a szuméroktól származunk. A magyar nyelv, felépítésére nézve sokkal archaikusabb, mint a szumér, vagyis a mezopotámiai szkíta. Egyébként nem egész szavakat, hanem morphémákat (jelentéssel bíró szóelemeket), szógyököket és egyéb szóelemeket lehet hasonlítgatni, mert a szumér nyelv lényegében szótagoló (syllabikus). A magyar nyelv vagy 25000 évig önmagában, idegen beavatkozás nélkül fejlődött a vadászkor óta. Íjjal vadászott és tisztelte a nőiséget, a termékenységet, az azt jelképező egyforma zsákai, ságvári, zengővárkonyi vagy Don–melléki kis női szobrocskákban. A Körös–kultúra népe számára a nő az élet forrása, az általános, mindenek feletti nő, minden kezdete és vége, minden létező forrása, az életet és halált magába foglaló Nagyasszony vagy Nagy Anya, Magna Mater, a mezopotámiai Boldogasszony. Évezredekkel később a szkíta aranyszarvas, a Világmindenség Istenasszonyának jelképe nyilak társaságában gyakori lelet lett a Dnyeper–melléki kurgánokból, szkíta dombsírokból. Ezeket a leleteket a magyar nép jogos örökségének kell tekinteni, mert a szkíták Trogus Pompeius római történetíró szerint katonai vereséget sohasem szenvedtek. Az emberiség egy része 10000 éve kezdett áttérni a földművelő–állattenyésztő életformára, s Kr. e. 7000 körülre teszik ennek Zagrosz–hegységi jelenlétét, amely aztán négy hullámban is visszakanyarodott a Kárpát–medencébe, és a gabonatermesztés Kr. e. 2000-ben már Európa összes alkalmas területén folyt. A földműves telepesekkel mezopotámiai dialektus jelent meg a magyar helységnevek legtöbbjében, például a Tisza–kultúrához tartozó Vezseny és V/Besenyszög (Ú–E–ZE–SE–E–NI = „part melletti mező gabonája”), valamint Nagykörű (KE–UR4–Ú–E = „pari mező gyűjtő helye”) esetében. Anna Morelli szerint a Kr. e. 5000 körül a mai Belgium területére vándorolt magyar földművelő csoportok gazdasági szerszámai az észak–mezopotámiai Hasszuna-beli földművesekéihez hasonlítottak. A nagyszámú, az egész Kárpát–medencében előforduló Istenanya szoborhoz hasonlók az összes turáni területen előfordultak. A dunai–kultúrák vázaformái, talpas–edényei azonosak a mezopotámiai Úr, Kis és Assur város legrégibb rétegeiben találtakkal. Ugyancsak az ottani csákánybalták a középső–rézkorban Tolnában gyártottakkal. Az ókori népek az Istenatyát tekintették az Úrnak, az Istenanyát Földanyának, s a Napot a Fiúistennel azonosították. Az igazságszerető Nap misztériumában hittek a szabarok, a szumérok, a filisztinek, a géták, a hurrik, a pártusok, a dákok, a masszagéták, a fehér–hunok, és az árpádi magyarok. Utóbbiak aztán az eskübe és a szerződésekbe a legyőzhetetlen Nap, a Világosság és Igazság bajnoka Fiúisten nevét bizonyságul mindig belefoglalták és az ő nevére övükön hordott pohárból vagy kehelyből, az ősi hagyományt követve áldomást (Á–AL–DU6–MA–Á–ÁS = „munka jól végezve a szertartás követelménye szerint) ittak, amint arról többek között Anonymus is tudósít.

Götz László (St. Pölten) néhai történész, orvos

Az uráli–finnugor nyelvek genetikus nyelvcsaládi elméletének ellentmondásairól c. tanulmányában hangoztatja, hogy a magyar nyelvnek a finnugor nyelvekkel való rokonságát nem vonja kétségbe, hanem a magyar nép finnugor eredetét kívánja megcáfolni.

Szerinte helytelen ebben az állítólagos rokonságban hangtörvényekből, például mássalhangzó–eltolódásokból kiindulni, mert a finnugor nyelveknek nincsenek olyan nyelvemlékeik, amelyekben ilyenek lennének. A finnugrisztika nem veszi figyelembe a magyarság és a legtöbb finnugor népecske közötti nagy kultúrkülönbséget se, amiért rengeteg magyar szót, mivel nem találja megfelelőit e finnugor nyelvekben, idegen kölcsönzésnek minősít, még akkor is, ha a szó a magyarban nagy szóbokrot alkot, az átadónak mondott nyelvben viszont egyedüli, sőt idegen jellegű. S nem lehet az "uráli" nyelvi és ősnépi őshaza Kr. e. 6000 táján a Káma–Urál vidékén, ha a térségben Kr. e 4000-ig, mint a régészet feltárta, nem éltek emberek. S a 4000–2000-ig tartó időszakban a feltételezett ottani "finnugor" ősnép létét is kizárja az igen alacsony népsűrűség (0,01–0,09 fő/km²). A szerző végkövetkeztetése az, hogy a finnugrisztika "uráli" és "finnugor" ősnépe és alapnyelvi fokozata egyaránt meseszerű föltevés, s mivel soha, sehol nem létezett, nem lehet rá nyelvcsalád elméletet alapozni. Megbukik az "ugor" ősnép és alapnyelvi fokozat is, azon, hogy a hozzá sorolt magyarok és obi–ugorok között a közös származást kizáró antropológiai, illetve biológiai különbségek vannak.